Recenzió Virginia Sol Az utolsó mesemondó című kisregényéhez

Nagyon ritkán vállalok recenzióírást, mert nem hazudtolom meg magamat ilyenkor sem: őszintén megfogalmazom ugyanis, mit gondolok az adott műről, hogyan hatott rám és hogy valóban ajánlanám-e elolvasásra. Ez pedig nem minden esetben sülhet el jól. Virginia Sol azonban bátor volt.

Olvasd el! Ezt mondanám arra a kérdésre, hogy milyen is Az utolsó mesemondó című kisregénye. Nehéz ugyanis megfogalmazni, mi minden kavarog az ember fejében és lelkében, amikor sorról sorra halad a könyvben.

Használhatnánk hangzatos címszavakat, mint az erdélyi magyarság kétlakisága, a hontalanság érzése, egy kislány útkeresése a családjához és a világhoz, de mindez túl semmitmondó lenne ahhoz a mesevilághoz képest, amely a könyvben elénk tárul.

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott hol tán már csak a kurta farkú malac túr, egy szép őszi napon olyan izzasztó lett a helyzet, mintha a Nap vigyorgott volna telten, közvetlenül mellettem” – kezdődik a könyv, és folytatódik is azonnal a háromfejű bestiával, smaragdként tündöklő rétekkel és Lucával, akit több száz kilométerre lévő nagyapja történetei éltetnek és tesznek állhatatossá, kitartóvá és igazán furcsa lánnyá az emberek szemében.

Luca mesél

Mindig csak mesél. Nem is tud máshogyan kommunikálni, bár megtanulta, hogy történeteinek nincsen befogadó közege, és a tanárok szemében is inkább egy vonalzócsapást érnek elkalandozásai, nem tud más lenni. Luca úgy látja a világot, ahogyan senki a Földön:

Egy fa neki nem pusztán a természet oxigénért felelős növénye, hanem igazi várkastély. Egy hattyú csakis elvarázsolt királylány lehet, a domboldal igazi harci színtér, de még egy egyszerű bögre is a szórakozott legyek találkozóhelye a szemében, ahol az idegesítő fekete lények megbeszélik a következő légyottot.

Bár ez utóbbi mondatrészlet nem Virginia Sol könyvéből kiragadott gondolat, az írónő rejtett humora, egyedi szójátékai hasonlóan „óvatosan” bukkannak fel a műben, amelynek hatására időről időre megkönnyebbülten elmosolyodunk. Megkönnyebbülten, hiszen ez a mese – az igazi népmesékkel ellentétben – nem végződik tökéletes hepienddel.

Van ugyan feloldás, lesz ugyan katarzis is a könyv végén, de Virginia Sol mégsem teszi vita tárgyává egy percig sem a végkifejletet. A kezdetektől fogva tudjuk, „mire megy ki a játék”, hová futnak ki a sorok, az írónő azonban olyan cselesen, meseszerűen, lebilincselően fűzi egymás után a mondatait, hogy feltétlenül tudni akarjuk, hogyan is történik meg majd a Nagy Elkerülhetetlen.

Az utolsó mesemondó egy igazi írott roadmovie

Annak minden lényegi elemével, hiszen egy roadmovieban sem a cél, hanem maga az út a fontos. Luca nagyon hosszú utazásra indul Magyarországról az erdélyi Küküllőre, ahol imádott nagyapját, a Föld legnagyobb mesemondóját láthatja viszont. Azt a nagyapját, aki a legjobb barátja, az örök társa, élete meghatározó szereplője, és aki maga is nagyon hosszú útra indul indián fejdíszében.

Luca együtt utazik családjával, szülei testvéreivel, az unokatestvérekkel, közben pedig megnyílik előttünk, olvasók előtt is. Megtudjuk, milyen volt kicsiként, megismerhetjük a nagyobbacska lányt is, akivé válik, és aki előre vetíti nemcsak a maga, hanem családtagjai élettörténetét is. Luca kitér a rendszerváltozás előtti és utáni erdélyi helyzetre, és mesét mesébe, álmot álomba ágyazva utaztat bennünket is magával, paradoxonnak tűnő realitással.

A könyv olvasása közben ugyanolyan türelmetlenül várjuk, hogy megérkezzünk végre mi is Küküllőre a mindent tudó nagyapához, mint maga Luca. Hiszen az út nekünk, olvasóknak is hosszú, gondterhes, feszültségekkel teli, a könyvet mégsem tudjuk letenni.

Nem véletlenül lett Az utolsó mesemondó (Polis Kiadó, 2020) a Kárpát-medencei Tehetséggondozó díjnyertes kisregénye, amelyhez Siklódy Ferenc illusztrációi meghökkentő, ám nagyon is odaillő módon kapcsolódnak.

Az utolsó mesemondóban tényleg minden benne van

Minden, ami elgondolkodtathatja az embert:

Kinek mi és miért fontos az életben? Mennyit számít az elfogadás? Nehezebb-e különcként élni egy olyan országban, ahol otthon vagyunk, vagy egy olyanban, ahol idegeneknek számítunk? Fontos-e, hogy ki honnan jött, mi foglalkoztatja, mi érdekli, amíg ember tud maradni és tényleg csak a szúnyognak árt, mint Luca, aki nem tűrte, ha lopják a vérét?

Miért gond, ha valaki álom- és mesevilágban él, ha másként látja a dolgokat, miközben éppen emiatt boldog? Vajon ki látja jól és ki rosszul az életet? Meg lehet ezt fogalmazni? És számít-e egyáltalán az egész, amíg vannak sárkányok, lovagok, elátkozott boszorkányok és csodálatos tündérek? Amíg a sünik minden éjszaka sétálgatnak és a baglyok nem engedik be az egereket a házba? Amíg a magyar ember megérti a románt és a román a magyart, és ameddig az erdélyit sem tekintik másnak, „csak” embernek?

Luca egy kislány, Virginia Sol pedig életet adott neki, hogy mi is újra gyermekek lehessünk. Virginia Sol, azaz Toczauer Juli erdélyi gyökerekkel rendelkező író és fényképész. 11 éves kora óta rabja az írásnak és – ahogyan honlapján is olvashatjuk – az emberek közötti bizarr és szokatlan, vagy épp hagyományos kapcsolatok szavakba öntésének. Ugyanígy lenyűgözi azonban a természet rendje és határtalansága is, amelyet művészi munkássága mind fényképész, mind írói oldalról tökéletesen tükröz. Jelenleg épp egy olyan történetben, egy olyan regényben, amellyel csakis eggyé lehet válni.

Virginia Sol alkotásaival több irodalmi pályázatot is megnyert, regényei, novellái pedig a nagyobb könyvesboltokban is megtalálhatók. Nem véletlenül.

Olvasd el Az utolsó mesemondót. Tényleg csak ennyit mondhatok.

Magyarországról a könyvet az írónőtől rendelheted meg, Erdélyben érdeklődj a Polis Kiadónál!