Lóci és a szövegírás

Ma belebotlottam egy kérdésbe (meg a fiam kisautójába is, de az nem érdekes), miszerint tudom-e, hogy mit akarok megmutatni a munkámmal. Egy pillanatra megálltam, hogy kapásból megválaszoljam, aztán rájöttem, hogy nem tudom. Mert az egészet ott kell(ene) elkezdenem, hogy mi is a munkám? A szövegírás?

• Vagy a tanári pálya, amelyet most GYES-en lévén erősen szüneteltetek?
• Vagy a PR-os múltam, amelyet nagyon szerettem, de egyenesen a kórházig vezetett?
• Vagy mégiscsak a davida-énem, amelynek több oldala is van, és amelyből csak egy tekinthető – mármint a szövegírás – pénzkereseti forrásnak?

Amikor én még…

Amíg aktívan tanárkodtam (jó sokáig), simán tudtam volna válaszolni erre a kérdésre: A munkámmal azt szeretném megmutatni, hogy igenis van relevanciája a porosz módszeren túli oktatásnak. Hogy igenis meg lehet szerettetni a tanulást még azokkal is, akik hamarabb kifejtenek egy hegyet, mintsem könyvet vennének a kezükbe.

Amíg PR-os voltam a Mercedesnél, nem tudtam volna ottani-márkahűen megválaszolni, hogy mit szeretnék megmutatni a munkámmal. Csak annyit nyilatkozhattam volna erre, hogy bárki kitanulhat egy szakmát még egy plusz diploma megszerzése nélkül is. Mert a gyakorlat az igazi tanító, nem az iskolapad. És különben is, vedd meg ezt az autót, mert ez az igazi prémiumkategória.

Viszont én MOST szeretném megválaszolni ezt a kérdést, és nem tudom. Vagyis talán. Na jó, elmesélek valamit.

Márkaépítés (ön)tudatlanul

Remélem, nem untatlak majd vele, mert ebben nem lesz (B)anyaság, sem nagyon menő életmódváltósdi, csak én: davida, aki van, aki Viki, de mégis davida. Ja. (Vagy da – oroszul – hogy stílusos legyek.)

Szóval az van, hogy elkezdtem tényleg komolyan venni a davidát. Mind a blogger, mind a szövegírás oldalát. Szerencsére egyre többen keresnek és ajánlanak engem mint szövegírót vagy kommunikációs embert, így kutya kötelességem is rendesen megjelenni az online plattformokon. (Nem sminkre, meg piros cipőre gondolok, hanem egy normális weboldalra, profi együttműködésekre, publikációkra, uram bocsá’ egyszer egy könyvre is.)

Korábban beleestem abba a hibába, hogy gyorsan akartam követőket szerezni, ennek értelmében olyan posztokat, bejegyzéseket is írtam, amelyek nem igazán én voltam. Hála Istennek hamar rájöttem, hogy inkább lassú víz mosson partot, mint szennyes.

A szövegírás hazugság?

Ma már nem nézem a követők számát, csak azt, hogy tényleg magamat adjam az írásaimban és profin másokat a megrendelt szövegekben. Tudod, sokszor bújok mások bőrébe, és írok a nevükben, amellyel – szeretném továbbra is hinni – nem vágjuk át az olvasót. Hiszen nem várható el mindenkitől, hogy perfektül írjon, mégis elvárjuk, hogy mindenről érdekesen tájékoztasson. Ugye?

Persze a világ akkor lenne teljesen tiszta, ha mindenki, aki szövegíróval dolgoztat, felvállalhatná ezt, de sajnos nem olyat élünk. És tudod miért? Mert te is kiakadnál, ha a kedvenc énekesedről, íródról(!), sportolódról megtudnád, hogy nem maga írja a posztjait, a bejegyzéseit. (Pedig az esetek 95 %-ában így van.) Csalódnál benne, és talán még el is fordulnál tőle. Pedig ő nem akar mást, mint neked (és persze magának is) a legjobbat. Kiszolgálni téged az „írásaival” is. Ezért keres szövegírót, aki ezen a fronton a maximumot nyújtja, így a te “ügyfélélményed” tökéletes lesz.

Nem élő, de példa a szövegíró munkájára

Nézzünk egy – jaj, kit ne bántsak meg –, mondjuk, sportolót. Mindene a szakmája, világbajnok, olimpikon, mittoménmi. Kismillió követője, rajongója van, és a social mediában is látni kívánják őt napról napra.

SportoLóci – hívjuk így – éppen felkészülési edzés után van és írja a posztját:

„Ma is kemény volt. Megemeltem 150 kilónyi súlyt, falat másztam, futottam 5 km-t, meg persze a szokásos. Teljesen kihajtott az edzőm.”  

Ez a szöveg annyira nem menő, lássuk be, és ezt ő is tudja. Felkeres hát egy szövegírót, hogy pofozza ki a posztját. A szövegíró pedig neki is esik a munkának:

„Nem tudom, nektek milyen napotok volt, de én ma kutyamód elfáradtam. Ma is felkészülési edzésem volt, és ez a drága, szadista edzőm – Innen csókoltatom… Ugye, nem haragszol, Sanyikám? – teljesen kinyúvasztott: összesen 150 kilóval kellett rohangásznom, meg guggolgatnom, még a fal tetejére is felparancsolt vagy hússzor, levezetésnek pedig felírt 5 kilométer laza kocogást. Mindezt a szokásos napi penzumom mellé. Szerinted most szeretnem kellene őt? (Tudom, Sanyi, ezért holnap duplázok…)”

Melyik tetszik jobban? Melyik adja meg azt az élményt, hogy szórakoztat is, és belső infókat is megoszt egyszerre? Na, ugye.

És most elárulok egy titkot.

Miért keresnek egyre többen szövegírókat?

Nagyon sok megrendelőm nem azért nem ír, mert nem tudna ilyet bármikor. Hanem azért, mert nem mer. Gondoltad volna? Fantasztikus a szakmájában, a munkájában, de nem hiszi el magáról, hogy nemcsak ahhoz érthet.

Persze olyanok is vannak, akiknek egyszerűen tényleg nincs rá idejük, vagy valóban távol áll tőlük a szövegírás. Ahogy az egyik édes ügyfelem mondta, ami nekem 5 perc, az neki egy hétig tart. (Nem így mondta, de az túl vulgáris lenne ide.)

Ebben a világban azonban egy hét késlekedés is maga az öngyilkosság. Egyszerűen azok, akik a vállalkozásukból élnek, nem csücsülhetnek ilyen sokáig egy bejegyzés fölött. Logikus, hogy segítséget kérnek, és egyértelmű, hogy segítek is.

De hogy mit akarok megmutatni a munkámmal?

Melyik részével? A nyelvivel? Hogy mekkora csoda a magyar nyelv és milyen fantasztikusan el lehet vele játszani? Vagy a segítő oldalával? Hogy a jó szövegek szépen növekvő követőtábort biztosítanak a megrendelőnek? Vagy esetleg valami mással?

Mert az én szövegírói munkámban pont az az érdekes, hogy kifelé nem tudom megmutatni a miértet, csak a megrendelőim felé. Nekik elmondhatom, hogy a munkámmal azt szeretném megmutatni, mekkora ereje van a kommunikációnak egy vállalkozás életében.

De feléd, aki még mindig olvasod ezt a cikket, és nem kattintottál át máshová – nagyon köszi –, mit mutathatok? Mert te nem a szövegírót, hanem a szövegelőt ismered. Azt a davidát, aki utálja a sallangot, a köntörfalazást, és ha tekergeti-csavargatja is a mondatokat, azt csak a nyelvi gyönyör és a hülye humora miatt teszi.

A BrandBirds volt az én Sanyim

Tudod, a nem munka-munkámmal, a szövegírás erejével, tényleg azt szeretném neked megmutatni, mennyire fontos a sallangmentesség, az egyenesség. Mindenben. Ezzel meg is fogalmaztam a küldetésemet is. Ez volt ugyanis a másik kérdés, amelyet a BrandBirds Clubban anno Mészáros Robitól – közvetve – kaptam. Kitalálni a davida küldetését (is).

Robi tulajdonképpen az én márkaedzőm volt, akivel ugyan már nem “dolgozunk” együtt, de aki mindig egyre nehezebb kérdéseket tett fel. Állandóan agyalnom kellett, meg dolgoznom mindenféle feladaton, pedig akkor még bele sem vágtam teljes erőből a márkaépítésbe. Szóval ő is egy igazi mosolygó gyilkos volt. (És tudom, ezért egyszer majd én is duplázok… De ugye, nem haragszol, Sanyi? Akarom mondani, Robi.)