Nárcisztikus kommunikáció

Sokan kérdeztétek a nárcisztikusokról szóló cikkem után, hogy honnan lehet akár online is felismerni a nárciszgyanús embereket a kommunikációjukból. Nos, (minimum) 3 tipikus dolgot lehet megfigyelni náluk – szinte azonnal:

• Villámgyorsan a tárgyra térnek/sürgetnek.
• Ítéletet mondanak rólad és kioktatnak.
• Neked soha nem lehet igazad velük szemben.

Mindeközben persze elhangzik egy-két kedvesség is, hogy ne szaladj el azonnal, és ha nem ismered fel a jeleket, még extrán érdeklődőnek is érzed az illetőt, hiszen mindent tudni akar rólad. Tényleg mindent.

Annak idején, amikor a segítőim arra kértek, hogy mindezt megtanulandó menjek társkeresőzni az online térbe, nyomatékosan felhívták viszont a figyelmemet arra is, hogy egy intő jel esetén még nem kell megijedni. Kettő után sem biztos, hogy bántalmazó az illető, három után azonban már muszáj futni. A legfontosabb mégis, hogy mindig hallgatnunk kell a belső hangunkra, amely azonnal jelez, ha valami nem stimmel. MINDIG. Akkor is, ha a másik fél nem bántalmazó, csak bunkó.

Valós példa egy nárcisztikusgyanús kommunikációra

Most szó szerint megmutatok egy valós beszélgetést, amelyben a fél nem biztos, hogy nárcisz, de az igen, hogy a kommunikációja nagyon arra hajaz. A párbeszéd folyását időnként megszakítom, hogy megértsd, hol mi történik a „fejekben”.

A beszélgetést a férfi kezdte, a dőlten szedett sorokat én írtam neki.

– Tényleg csak beszélgetni vagy itt? Én sétálni, és ha úgy alakul, csókolózni is szeretnék.

– Konkrét tervek.

– Van tovább is: sorozatot nézni ágyból.

Amint látod, nem kertelt, azonnal a tárgyra tért. Ez adódhat abból, hogy nem szereti húzni az időt, nyílt lapokkal játszik, és egyenes, mint a vonalzó. Ilyenkor még nem „állíthatunk fel semmilyen diagnózist”, legfeljebb kifejezhetjük nem tetszésünket, vagy folytathatjuk a csevejt, ahogy jólesik. Én maradtam önmagamnál:

– Nem szoktam sorozatokat nézni.
– Hanem?
– Az a baj, hogy ha belekezdenék, nem tudnám abbahagyni, ezért le sem ülök a tévé elé.
– Addikt. Az baj. Be kell osztani.

Ez az ítélkezés gyönyörű példája. Kijelentette, hogy függőtípus vagyok, és azonnal tanácsot is ad, mit kellene tennem. Ez egyértelműen nem tetszett, de érdekelt, hogyan reagál a válaszomra, amelyben egy kedves gesztussal éltem:

– Ahhoz túl randomok a napjaim, de te jól csinálod.

– Miért is?

– Ha be tudod osztani.

Amint látod, nem vettem fel a kesztyűt, nem mentem bele extra magyarázkodásba, sőt megdicsértem, amit nyugtázott. Váltania kellett tehát, mert ez a fonal megszakadt. Természetesen még ekkor sem lehet semmit biztosan tudni, hiszen elképzelhető, hogy csak egy kritizáló alkat, vagy teljesen más indíttatásból ítélkezik.

Tipikus jelek a nárcisztikus gyanús kommunikációban

A beszélgetés az új kérdésével folytatódott:

– Merre laksz?

– Nyócker.

– De jó.

– Szereted?

– Kurvára nem.

Megjelent az első irónia.

– Pedig jó hely, csak meg kell szokni.

– Rasszista vagyok és nem liberális.

– Akkor viszont én most elbúcsúzom. Full libsi vagyok.

– Pusz.

– Szia.

Itt megnyugodtam, nincs a sráccal semmi baj, egyszerűen olyan, amilyen, és örültem, hogy ilyen könnyen le lehetett zárni. Tartom magam ugyanis ahhoz, hogy csak azzal beszélgetek, aki nekem „jólesik”. Mindez azonban csak 20 másodpercig tartott, és akkor már nem volt kétségem afelől, hogy ez a kommunikáció merre fog tovább haladni. A következőket írta:

– Szia. Elfogadás… Nem ez a liberális? Jól elfogadtál, meghallgattál. Klasszik. Érdekelt a véleményem…

Mivel megbántottam azzal, hogy rövidre zártam a beszélgetést, azaz megsértettem az egóját egy kvázi nemet mondással, meg kellett azt torolnia: jöhetett a kioktatás, az újabb ítélkezés és egy felhívás keringőre.

A játszma

Úgy döntöttem, belemegyek a játszmába, hogy megerősítsem a megérzésemet, miszerint helyén való lesz az elfutásom. A reakciómban volt egyetértés, önkritika, illetve némi magyarázkodás is, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Abban az esetben ugyanis, ha magyarázkodásba kezdünk, az ilyen típusú ember rögtön nyeregben érzi magát és arra feljogosítva is, hogy eszerint cselekedjen. Így reagáltam tehát:

– Igen, el is fogadom, hogy ilyen vagy, és belátom, hogy ez köztünk nem vezetne sehová. Következésképp nem rabolom feleslegesen az idődet. Egy szóval sem ítélkeztem.

– A cselekedet az ítélet.

– Értem.

– A nézetem önvédelmi reakció, ami tapasztalaton alapul. Nem ostoba gyűlölködés. De ha nem akarsz betekinteni…

– Nem tartozol nekem semmilyen magyarázkodással. Elfogadtam.

– Hát legyen.

– Köszönöm a megértésedet.

Amint látod, jött a kioktatások sora, a beszólás és a látszólagos elfogadás, de ekkor már biztosan tudtam, hogy hiába adok egyértelmű és tulajdonképpen semmit mondó válaszokat, még mindig nincs lezárás, hiszen nem kapta meg, amit akart. Hogy tökéletesen igazat adjak neki és behódoljak, azaz belássam, én gondolkozom rosszul. Folytatta is:

– Nem elfogadtad, lezártad. Ez a kommunikáció érdekes.

– Legyen szép napod.

Újabb kioktatás, sértegetés, hiszen neki kell mindenképp nyernie, legalább a beszélgetésben. Hiába köszöntem el tehát kedvesen (még mindig nem vagyok csont bunkó, hogy ezt kihagyjam), folytatta:

– Ott a baj, ha két fél beszélni se tud. Így generáljátok a gondot. Van jó libernyák barátom, sose vitázunk, imádjuk egymást. Más dolog a csökönyösség, Capulet kisasszony. Örülök, hogy beszéltünk.

Itt már rendesen beindult, jött az általánosítás, a sértegetés, a „te vagy a hibás”, de bejött egy új elem, az IQ-jával való kérkedés is. Kérdésként ugyan megfogalmazódott bennem, hogy vajon miért lettem hirtelen Júlia…

A kommunikáció lezárása

Felfoghatom ezt is sértésnek, ha arra célzott, hogy egy 14 éves, csitri hősszerelmes lány vagyok, aki naiv, mint egy tök, de nem gondolnám, hogy bármi ilyesmi lett volna a mondata mögött. Sokkal inkább gyanítom, hogy csak meg akarta mutatni „műveltségét”, ami szintén nagyon jellemző egy nárcisztikus gyanús emberre. Az „Örülök, hogy beszéltünk” pedig ismét tipikus irónia.

Itt egyértelműen el is köszöntem egy rövid „szia”-val, de persze az utolsó szó sem lehetett az enyém. Kellett még egy szurka-piszka, illetve némi provokáció is.

– Szia. Na, Tiéd a lehetőség, hogy törölj. Hölgyem… Csak Ön után.

Ha itt nem nyomtam volna meg a törlés gombot, ez a beszélgetés még pont így folytatódott volna egészen addig, ameddig teljesen fel nem háborodik, hogy nem-et kapott. Ebben az esetben az eddigi tapasztalataim szerint két forgatókönyv létezik:

• Miután nyomdafestéket nem tűrő módon (a nárcisztikus emberek nagyon csúnyán tudnak ám beszélni….) még hosszan, akár napokon keresztül is, elhord mindennek, végre töröl és soha többet nem hallok felőle, vagy
• töröl ugyan, de egy idő után (akár néhány hónap) újra jelentkezik.

Én nem akartam már ezt megvárni, ezért léptem. Ilyenkor jó, hogy mindez online történik és kb. 15 perc leforgása alatt. Mert ez a beszélgetés is csak ennyi volt.

Fontos megjegyeznem, hogy tévedhetek is, hiszen nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter. Az elmúlt évek ilyen jellegű saját „kutatásai” azonban nálam egyértelműen arra vezettek, hogy a fenti beszélgetéshez hasonló kommunikációk mindenképp a vészgomb megnyomására kell, hogy sarkalljanak bennünket. Mielőtt azonban hirtelen elhatározásból megszakítanád a kapcsolatodat bárkivel, aki hasonlóképp beszél veled, olvasd el a cikkem elejére belinkelt anyagomat a nárcizmusról.

Ha tetszett az írásom és megosztásra érdemesnek találod, add tovább. Kövess a Facebook-oldalamon is, ahol érdekes kommunikációs kérdésekkel foglalkozom. További hosszabb tartalmakat pedig a Kulisszában találsz.